A „Vershajtások” – saját kötet és pénz-fődíjas versíró pályázat zsűrijének összetétele és helyezett versei a következők:

Beri Róbert – költő, az Éden Művészeti Hálózat vezetője, a Comitatus folyóirat főszerkesztő-helyettese

//edentol.gportal.hu/gindex.php?pg=32133735&nid=5914748

Csák Gyöngyi – költő, író, a Magyar Írószövetség tagja

http://www.muveszetek.hu/csakgyongyi/

Gyimesi László – költő, irodalmár, a Magyar Írószövetség tagja

http://hu.wikipedia.org/wiki/Gyimesi_L%C3%A1szl%C3%B3_Lajos

Lajtai Gábor – költő, a Napsziget Irodalmi Folyóirat szerkesztője

http://www.muveszetek.hu/lajtai/

Payer Imre – József Attila-díjas költő, esszéista, irodalomtudós

http://hu.wikipedia.org/wiki/Payer_Imre_%28k%C3%B6lt%C5%91%29

Petz György – költő, író, Szépírók Társasága egyesület

//edentol.gportal.hu/gindex.php?pg=34377846&nid=6161473

Serfőző Attila – költő, író, festőművész, a Héttorony irodalmi portál vezetője

http://www.serfozoattila.hu/

Szinay Balázs – író, költő, irodalomkritikus a Comitatus folyóirat szerkesztője

http://comitatusfolyoirat.blogspot.com

Zalán Tibor – költő, író, dramaturg

http://www.zalan.deltabroker.at/ikreator/zal/cms_pub/home

A 63 döntős vers is hamarosan felkerül az oldalra.

Első helyezett:

Zajácz Edina

Ajtód előtt állok

Ajtód előtt állok, talán ma beengedsz
szeretni, és állig gombolt nagykabátom
leveted. Ágyadon felzokog a vászon,
szivárványbordám torkodon keresztülmetsz

egy mondatot, és felsóhajtok helyetted.
Olyan régóta látsz meztelenül, nem jut
eszembe, ráncaimmal kössek alkut.
Simítsd hátra a hajamat, úgy etess meg.

Az érted koplalástól cserepes a  szám.
Jóllakatni magjaiddal, akadna zug.
Ablakod előtt márványszagú a párkány,

melynek késélnyi szélére rásimulok.
Koporsószeged leszek, te meg a fejfám.
A gerléknek nincs hűségnyilatkozatuk.
 

Második helyezett:

Péter Éva Erika

Vess szenet, anyám

Anyám, a partok egyre távolabb
vonuló fecskék - reped a lárma, 
savanyú vágyakat ráz fel a köd,
az ősz lengő köteleit kuszálja. 
 
Az éj süllyedő teknőjében lélek,
a lángoló szavak harangjait
a roskatag hajnal még hazahordja, 
de lassan se ösvény, se ócska híd.
 
Lélegzetgolyókba felejtek
- a pallótlan mélyből él, ki hazajár -
még felverődik egy-egy részlet,
 
ahol egymásba kapaszkodnak a csendek,
s ahol a legőszintébb igaz a halál.
Vess szenet, anyám, mert megigéztek.

Harmadik helyezett:

Bieber Mária

Isten fényében tündökölve

Elmaszatolt, színes festékfoltok

felhőzik a violás égboltot

az alkonyba sejlő messzeségben,

ablakom szürkéskék négyszögében.

Itt a naplemente siket-néma,

szívszorítóan szép színjátéka

megismételhetetlenül mindig

más és mégis ugyanaz. S megint itt

a nyárutó, a fények búcsúja,

és az árnyékok súlytalan súlya,

mint az élet, mint a halál terhe,

úgy nehezül kisgyermek szívemre.

Búcsúzkodnak a színek, a fények,

hosszan marasztalva a nyárvéget,

a lemenő nap utolsó percét,

de az égen szétfolyt, színes festék

ablakom megszürkült négyszögében

mégis éjbe hajlik észrevétlen,

és emlékké lényegül a látvány:

minden napnyugta s minden szivárvány.

Nem tudom, végtére hogyan történt,

hogy az ablakon átszüremlő fényt

fátyolszerű homály függönyözte,

csak azt tudom: lassacskán örökre

éjszakába fordul minden látkép,

s a szememre szarusodó árnyék

mögött, a látható valóságon

túl, befelé néző pillantásom,

legyen bár ez vagy az vagy akármi,

a Te szemeddel tanulja látni,

Nem sokat, nem keveset, csak éppen

A lényeget a lélek tükrében.

A teljes egészbe végül mindig

Minden kicsiny részlet beleillik,

Amit tudok és amit csak sejtek,

A csúnyák, a szépek meg a szebbek.

Semmi sem vétetett el hiába,

A színek és a fények hiánya

Nehéz, de boldogtalanná nem tesz,

Hozzászelídít tekintetedhez.

És bár nem értek még mindent túl jól,

De beszélni tudok Veled újból,

És amiként szeretettel nézem

Setesuta, Istenképű lényem,

tudom, hogy egyre jobban szeretlek,

És minél kevesebb dolog lep meg,

Annál többet tudok megköszönni,

S fényedben tanulok tündökölni.

Negyedik helyezett:

Kovács Gabriella

Apám ritkán, de szeret

Két bezárt égöv a szemed,

és a színét sem látom soha,

mert cigizel, és a sűrű konyha

szűkjén a tüdőd kitölti

minden tered és időd.

És különben ennyi.

Ennyit láthatok belőled,

Te szent és kopasz dolog.

De néha, hallgatom

ahogyan magadban beszélsz,

tanulom, hogyan káromolsz, remélsz.

De van, nem veszlek észre,

ülsz, mint konyhabútorok része,

melyekben se hit, se hanyatló inger.

Könyvet olvasol, a címe "Hitler".

És mégis, büdös részegen,

mikor kiválsz a bútoréleken

és meggyűlsz mellém,

mint bénában a mozdulat,

hogy szótlan kinyilatkoztasd,

az édesapám vagy,

megszeretlek. Mindenkinél jobban.

És ölelnélek, és ölelnél

ebben a kettőzött titokban. De nem.

Mert ilyen a szíved, hideg és meleg,

mint az Istené, ritkán, de szeret.

Ötödik helyezett:

Nagy Gizella:
 

Dionüszosz bora

Bátorítón nyújtottad felém borral teli kelyhed,
s én göndör fürtjeid varázsától babonázva
buzukin pendülő andalító muzsikára
nyújtottam kezem önfeledt táncra,
s mint szőlőlevél koszorúd
lágyan fonódó indája,
öleltek karjaid
gyengéden
vigyázva.

Bejártam gazdagon termő csoda-vidéked
tarka citrusokba öltözött völgyeit,
langy-meleg permettel kevert
fanyar-édes illat lengte be
aranyló napkorong
csurranó mézének
bronzával vont
égig nyúló
hegyeit.

Hívogató szemeid tengerében fürödtem,
merülve olvadtam kékeszöld tintába,
domború tükréről csillant vissza
Kréta fehér partját csiklandó,
habosan fodrozó hulláma,
s pilláidon hintázó,
holdfénnyel játszó,
piruló arcom
képmása.

Majd orrod büszke görög ívét követtem,
pajkosan ugrottam, csusszantam alább,
hévtől gyorsuló lélegzetednek
ütemét némán hallgatva
alélva hullottam tova,
s várt reám ajkad
eperszín puha
vánkosának
bársonya.

Szüremlő fénysávok kérlelése keltett,
ragyogó égre kék palettát tártam,
Beáramló hűs fuvallat játéka
lebbentve mosta-szárította
szerelem-borával átitatott,
majd magára hagyott,
mezítelen lelkem
vakítóan
tisztára.

Kétség leplébe tekerve kutattam át érted
hiányodat visszhangzó, kongó szobáid.
Jöttödet remélő lépcsőkön lefutva,
homályból lassan fény felé jutva
tenyerem kérdőn simította
titkod féltőn őrző
néma házad
hófehér
falait.

Olajfa árnyába reményt vesztve hevertem,
ő magányomra hajtotta vigasz-ágát,
érett bogyója mellém pottyant,
könnyként tompán koppant,
míg görög tüzed távol
másnak lobbant,
s felém már
csak füstje
szállt.
 

Különdíj:

Pátkai Réka /19 éves/

Zsebemben kutatlak

Az éj dunyhája alatt felfénylik árnyam.
Tudom: mindez elég paradox,
s mégis valósághűn rándul meg vállam
a pocsolyacsipkés aszfalton.

Didergő kezem zsebembe markol: 
szórólapok, tavalyi zsebkendők.
Míg tudatalattink kincseket hajszol,
kacattal tölt meg egy esztendőt.

Bár szövetkesztyűt nem találok,
felesleget tucatszámra.
Várok Rád, de mindhiába várok
bélésbe süppedt mohó vágyra.

Szinte igényét érzem az ürességnek,
marék lomnál többet ér.
Lenne hely reménynek, értéknek,
nem foglalná törmelék

letűnt idők málló kőfalából.
Lám: tekintetem a jelenre tapad,
már nem is kabátzsebemben járok,
téglák bomlott sormintája szalad,

melyet fénylő árnyam oltalmában látok.
Rohan a pillanat fejvesztve,
Apró részéleteknek is jelentést szánok.
A törmelék alatt vagy elrejtve.

Várok rád, de mindhiába várok
bélésbe süppedt mohó vágyra.
Már nem moccanok, az aszfalton állok,
felemészt közelséged hiánya.