Gondolatmenetemet azzal az örökérvényű megállapítással kezdeném, hogy „Élni jó!”. Azt hiszem, ezzel minden ember egyetért, a lelkük mélyén még azok is, akik életük során sokat szenvedtek és általánosságban inkább ennek ellenkezőjét vallják. Az életben vannak olyan apró történések, amelyeket már hajlamosak vagyunk nem súlyúkhoz méltóan kezelni pld: egy jó étkezést, az önfeledt nevetést, a virágok illatának beszívását, a testünket érő langymeleg szellő cirógatását, kedvesünk ölelését, a hozzánk intézett kedves szavakat, egy szellemes társalgást, egy gyermek születését és még hosszasan sorolhatnám. Mindezekből szerencsére időnként jó néhány kijut az embernek, s kijelenhetjük, ezekért érdemes élni, meg is kell becsülni őket.

Az előbb említettem a születést. A jogvédők sokszor hangoztatják az élethez való jogot, amikor szóba kerül az eutanázia, holott véleményem szerint ez a jog folyamatosan sérül az abortusz miatt. Ezért úgy gondolom, sem az élthez való jog, sem a halálhoz való jog megállapítása nem egyértelmű. Mondhatni nincs jogom megszületni, nincs jogom meghalni. Mindkettő igazán rosszul hangzik.

Nehéz állást foglalni az ügyben. Egy megfogant életet kinek áll jogában – ha jogában állhat bárkinek is – elpusztítani? Ugyanez a kérdés merül fel az eutanáziával kapcsolatosan. Kinek áll jogában – ha állhat bárkinek is jogában – ilyen vagy olyan módon kioltani egy másik ember életét, még akkor is, ha az tegyük fel, tudatánál van és kéri a drasztikus beavatkozást?

Az egyház álláspontja ellenben kőkemény a kegyes halállal kapcsolatban, köztudottan elveti ezt a lehetőséget. De mi a helyzet akkor, ha egy nem vallásos ember kéri az eutanáziát. Rá lehet-e, rá kell-e kényszeríteni bárkit is arra, hogy nézetei ellenére mondjon le a szenvedésmentes halál jogáról, mert vallási felekezetek Istenre hivatkozva ezt a beavatkozást elutasítják?

Megszületésünk sem a megkérdezésünkkel, beleegyezésünkkel történik, akkor hát hogyan lehetne követelésünk halálunkkal kapcsolatban?

Ugyanakkor képesek vagyunk-e felfogni, mit érezhet az, ki éveken át tartó erős fájdalmakkal járó betegségének kínjai közepette eljut arra a pontra, hogy átértékelje az életet, s önön halálát kívánja? Tejesen más megítélés alá esik, ha valaki bizonyíthatóan menthetetlen beteg és bizonyíthatóan tudatánál van, amikor eutanáziát kér, s megint más, ha egy öntudatlan személy elpusztítását a hozzátartozói kérvényezik.

Millió kérdés merül fel az emberben e téma taglalása közben. Lehetünk-e saját magunk hóhérai? A keresztényi tanítás szerint, aki önkezével vett véget életének, az nem jut a mennyek országába.

Az emberi méltóság szintén egy nagyon fontos tényező. Megakadályozhatja-e bárki azt, hogy egy szenvedő ember úgy távozzon ebből a világból, hogy emberi méltóságát mindvégig megőrizte? Ennek a jognak a létjogosultságát nem hiszem, hogy bárki is vitatni merné.

A kegyes halált akár nevezhetnénk kiváltságos halálnak is, hiszen sok gyógyíthatatlan betegnek ez nem adatik meg, hiszen az eutanáziát eddig csak pár országban engedélyezték, s ott is csak szigorú ellenőrzések, elbírálások után adnak zöld jelzést a halálnak.

Igazából nehéz határozott álláspontot kialakítani. Abban az esetben vetemednék rá, ha magam is valamilyen szinten érintve lennék egy eutanáziáért kiáltó ügyben és megtapasztalnám annak mélységeit, de nagyon remélem erre soha nem kerül sor, és ezt még az ellenségeimnek sem kívánom.